A következő fejezet

Double decker, underground, evés-ivás (csakis az egészség jegyében!), Mini, egy kevés meló, sok Cadbury csoki (nyamm!), Beatles, foci és az “örök téma” időjárás….

… a következő fejezet, Angliából, szeretettel…! (Katt a címre…)

***A fent emlitett blog az evek soran nemi atalakitason esett at: mivel azota Angliabol is elkoltoztem, jelenleg “Vandorcirkusz” neven fut.***

The End

Tartozom egy vallomással. A történet végével, ha úgy tetszik. Nem, nem Neked Kedves Olvasó.

A blogomnak. Magamnak – illetve egy lenyesett, begépelt, kiposztolt darabkámnak.

Le kell zárni, konzerválni, megmenteni. Mert nem lesz többé. Lezárult egy szakasz, egy fejezet, lelkem-e darabkája végleg letörött.

Maradjon meg itt.

.

.

Körübelül két hónapja nagy döntésre szántam el magam. A jövőmet választottam Amszterdam helyett. Felajánlottak egy állást, London mellett. Elfogadtam.

Elfogadtam, noha soha életemben nem vágytam Angliába. Elfogadtam, noha imádom Amszterdamot. Elfogadtam, noha tudtam, hogy a napsütéses Singel csatornája örökre beleégette magát az agyamba. Nincs menekvés, Amszterdam sohase fog már elengedni.

Mégis elfogadtam, mert néha félre kell tenni a szívet, a romantikát, az álmokat. Racionálisnak kell lenni, karrieristának. A pénzre kell gondolni, meg az önéletrajzon egy újabb – leendő – impozáns pontra. Az angol nyelv teljes elsajátítását kell az előtérbe helyezni, nem a “förtelmes” hollandot. Tovább kell kergetni a leendő család, nagy ház, egy kutya, két gyerek ideált, miközben a szívünk mélyén tudjuk – talán sohase lesz meg.

De menni kell, és én lelkesen készültem arra, hogy letérjek az épphogy csak megszokott ösvényről  hogy kezdjek egy új életet – megint. Örültem, izgultam, siettettem a jövőt.

Egészen július 9.-ig.

Ekkor tudtam meg. Eltűnt, elveszett. Mint egy törékeny játék. Nincs többé, nem találjuk.

Hogy veszhet el egy ember?!

Hogy veszhet el Ő? Ilyen nincs. Ez ijesztett meg.

Nem veszhet el! És megis. A lelke, a barátságunk már csak emlék egy gyűrött füzet sárgás lapjain. Hová lett? Elmúlt. Most múlik pontosan.

A következő hetet mintha víz alatt töltöttem volna. Láttam, szagoltam, éreztem, ott voltam. Mégse érzékeltem semmit. A víz fojtogatóan ült a mellkasomra, a szívem mintha minden percben satuban lett volna.

Ha kiabálok, megfulladok, így némán tűrtem a torkomat szorító gombócot.

Némán tűrtem, hogy a világ körülöttem cafatokra szakadjon. Némán tűrtem a médiát, a hírverést, a sok hazugságot, az álszent együttérzést, a “versenygyászt”. Némán tűrjük a titkolózást, a kételyt, az érzéketlenséget, a gonoszságot.

Némán tűrjük a fájdalmat. Némán tűrjük a hiányt.

Eltemettük. Kétségek, félelem és könnyek között, egy csodaszép, napsütéses, hétfői napon. Hófehérbe öltöztünk, és eltemettük…

.

.

.

Most itt ülök Angliában es ekezet nelkul gepelek. Van egy parányi lakás, van kihívás, rengeteg munka, kedves kollégák. Létra, amin haladhatok, feladat, amire koncentrálhatok.  Férfi, akit továbbra is szerethetek, pénz, amit gyűjthetek. Vannak álmok, amelyek nem fogynak el soha.

Mégis… egy-egy csendesebb reggelen, nyugodtabb hétvégén mindig eszembe jut. Eszembe jut az a nap, amikor mosolyogva sétáltunk az amszterdami Singel csatornán, sörpadon ülve veséztük ki az élet nagy kérdéseit és nevetve fedeztük fel az egész várost.

Becsukom a szemem, még egy utolsó, nagy levegőt veszek. Újra a víz alatt vagyok, a fejem felett hevesen csapnak össze a hullámok.

Becsukom a szemem és csak várom, hogy kinyithassam újra.

Nem fogok megfulladni soha.

Együtt leszünk megint meglásd, együtt barangoljuk be újra Amszterdam utcáit…

Új barát

Új barátom van.

Szerelmünk lassan két hete tart, s noha még csak az ismerkedős fázisban vagyunk, érzem, ez a kapcsolat hosszú távra szól.

Kicsit érzékeny szegény, de imádom a látásmódját.

Mondják, a párkapcsolat tükör önmagunk elé. Ő az egész világot úgy tükrözi vissza, ahogy azt én is látom, érzem, kívánom.

A teljesítménye… nos, a végsőkig még nem mentünk el, de máris… teljes…. mértékben…

…kielégít.

 

Gyümölcsöző kapcsolat a miénk.

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

József Attila – 1937. április 11.

Impulzusblog

Mit tennél?

Mit tennél, ha a világ túl zsúfolt lenne?

Mit tennél, ha benne csak te lennél?

Mit tennél, ha mindenkit szeretnél?

Mit tennél, ha senki sem szeretne?

Mit tennél ha mindent akarnál?

Ha mindenhol otthon lennél?

Ha mégis semmit sem birtokolhatnál?

Ha sehol sem léteznél?

Ha a világon mindenki tudná ki vagy

mégis senki sem ismerne?

Ha legyintenének a nevedre?

Ha nem ismernék az álmaidat?

Ha esélyt sohasem kapnál?

Ha az egész világ a tiéd lenne,

ha az egész világban egyedül lennél benne?

Ha magadra sohasem maradnál?

Ha mindent értenél és semmit sem tudnál?

Ha örökké innál, mégis mindig józan maradnál?

Ha lélegeznél, miközben megfulladsz?

Ha álmodni próbálsz, miközben folyton felráznak?

Ha tisztelsz, s mégsem tisztelnek?

Ha megbecsülsz, mégsem becsülnek meg?

Ha közeledsz, mégis távolodnak?

Ha küzdesz, mégis gyengének tartanak?

Ha művész vagy, s közben festeni mégsem tudsz?

Ha színész vagy, az a könnycsepp mégsem csordul?

Mit tennél, ha minden nap új reménnyel indulna?

Ha minden este az a remény tovaszállna?

Mit tennél…

…ha nem tudnád mit tegyél?

Mit tennél…

..mondd! Mit tennél a helyemben?

It’s raining men, hallellujahh, it’s raining men

Esik. Megint esik. Még mindig esik.

Kalitkába szorultam, ilyen az, amikor az ember ráveszi magát, hogy valami értelmeset is csenjen a napjába, de az idő akadályoz. A testem, a lelkem kész a kocogásra, de valaki odafönn mégsem akarja abbahagyni a sírást.

Ezért aztán “fölös” energiáimat a neten való céltalan bóklászásba öltem. Jól tettem, páratlan kincseket találtam.

A jelige legyen “eső Amszterdamban”.

Mivel itt az idő igen gyakran vált borúsra, ez nem lehet igazi indok a teendők elódázására. Még mi magyarok a lustaságunkat könnyen a nedves idő nemkívánatosságára fogjuk, addig holland barátaink már nem tehetik meg ugyanezt. Gondoljunk csak bele! Itt nem ritka, hogy az esős periódus egy hétig is eltart. Ilyen körülmények között nem hivatkozhatunk (minden esetben) arra, hogy “esik”, “csöpög”, “esni fog”, “el fogok ázni”.

A hollandok már felfedezték azt, amit mi még csak sejtünk: nincsenek cukorból. Ezért aztán nincs mentség. S mivel a holland praktikus gondolkodás ilyen esetben is mindennél előbbre való, a biciklizés marad természetesen a fő közlekedési eszköz. Esőben is.

Ha valakinek netán nem túlzottan jön be az esernyővel való hadakozás biciklizés közben, a jó öreg 5X5 centiméterre összecsomagolható esőkabát természetesen bármelyik táska alaptartozéka lehet.

Turistaként pedig nincs is annál “turistásabb”, mint Amszterdam város “ikszeiben” díszelegve róni a várost. Természetesen esőben, biciklin.

Az eső itt nem a rosszakarónk, hanem a mindennapjaink. A hollandok ezért sem csinálnak nagy ügyet belőle. Együtt élnek vele. Még a napsütéses napokon is. Elvégre ki tudja, mikor ered el megint…

… eső után pedig nincs is más dolgunk, mint rámosolyogni a tükörképünkre a lekgözelebbi tócsában.

El is állt.

Tényfeltáró riport a Tavaszról

Új évszak, új szelek, új gondolatok, itt a tavasz! Így, noha én élveztem “borúsabb” írói vénám “megcsapolását”, gondolnom kell(ene) néha a kedves Olvasókra is. Mi sem jobb téma hát az újrakezdéshez, mint maga a Tavasz?

A Tavasszal ugyanakkor van egy súlyos baj: általában nem tudja mikor kell jönni. Van, hogy előresiet, de rövid tartózkodás után lezavarják a színpadról… Na ilyenkor aztán sértődött kislányként vonul el a színfalak mögé és nem látjuk még hetekig.

Viszont várjuk. Nagyon várjuk.

Itt Hollandiában aztán a tavaszt illetően nincs türelem játék. Nem várjuk meg amíg Sándor, József és Benedek kiötölnek valamit. A hóvirág már plusz 3 fok esetén kidugja a feje búbját és bizony a dermesztő reggel ellenére sem hajlandó távozni. Őt követik a többiek is szépen sorban. A nárciszok úgy tesznek, mintha 25 fok lenne, a tulipánok pedig tinédzser módjára “csápolnak” a napsugárért.

Érdekes jelenség, hogy itt nem csak a rét, a mező meg a házsaroknál lévő talpalatnyi hely, hanem a bringák is virágba borulnak. Azt hittem csak én vagyok giccsmániás, de rá kellett jönnöm, hogy csak szófogadó bevándorló módjára olvadok bele a kultúrába.

Van itt kérem minden, piros virág, pink virág, virág füzér, “megbokrosodott” bicaj.

A kedvencem a kosárba tett “mű rét”. Még a szatyor is érezze a tavaszt!

A járművek egyöntetű virágba borulása persze nem vonzza magával egyenes arányosan az öltözködésben való konszenzust is. Épp ellenkezőleg. Van aki már előtúrta a az egész nyári gardróbot és epekedve várja, hogy hordhassa azt. Kis eső, szél, lábujjelfagyás nem számít! Ellenben mások mintha elfelejteni látszanának az évszakok változását, simogató napsütésben is kesztyűben, nagykabátban tapossák a pedált. (Vagy lehet szeretnek úgy istenesen leizzadni?)

És akkor ott van még közkedvelt és sokat emlegetett embercsoportunk, a turista: aki délről jött, majd meg fagy, aki északról, hawaii ingben rohangál. Az arany középút itt nem létezik.

Szájtátós barátaink egyébként a téli coffeeshop túráról a tavasz közeledtével egyre inkább átnyergelni látszanak a nyugodtabb vondelparki sétákhoz. Fű itt is van bőven, a talaj fagyott és/vagy saras állaga nem riaszt el senkit egy kis zöldben ücsörgéstől. Bizalomgerjesztőbb idő esetén a park inkább hasonlít egy zsúfolt bevásárló központra, mint az elme nyugodt pihenőhelyére. A két autó-széles bringaúton való mindennemű közlekedés életveszélyessé válik: sose tudhatod, mikor ugrik eléd oldalról egy kutya, lép ki oldalra az épp előzendő turistafalka egyik tagja, mikor jön egy kósza labda, vagy jön 200 km/ per órával szembe egy mindezekkel mit sem törődő görkoris.

A fűben embertenger ameddig a szem ellát. Noha az indíttatás sokaknál különböző lehet, az eszköz mégis mindenkinél ugyanaz: kaja és alkohol. Mindenkinél, legyen 16 éves hippi, vagy 70 éves relaxáló házaspár. Néha akarva akaratlanul olyan jófajta magyar fesztivál érzésem van, azzal a különbséggel, hogy itt még kb. mindenki higiénia mutatója megüti a megfelelő szintet.

Hogy a nép az alkoholon kívül még mivel szórakoztatja magát, szintén sokrétű. Foci húsz emberre kétszer két négyzetcentiméteren, szabadtéri születésnapi buli irigylésre méltó dekorációval, grillezés, tollas, a megszokott alaptartozékok. Ezen kívül láttam már box-edzést, kötéltáncos-gyakorlást, rögtönzött koncertet (dobbal, gitárral, erősítővel, mindennel) és részeg pantomimost is. (Utóbbi lehet csak tehetséges volt.)

Itt mindenki szórakozik és szórakoztat, úgy téve, mintha a parkban rajta kívül egy teremtett lélek se tartózkodna.

Még a szürkébb hétköznapokon sincs teljes nyugalom: futók és kocogók hada támad minden irányból minden reggel és este (meg lehet nap közben is). Ennyi feszülős gatyában rohangáló hapsit még életemben nem láttam! (Fujj!)

Őket kerülgetik a munkába igyekvő biciklisek, ha éppen nem a játszadozó, csaholó, teljes boldogságban (vagy épp a tóban) úszó kutyákat figyelik.

A kacsák és ludak a legteljesebb nyugalomban totyognak végig az úton, a papagájok harsányan értékelik, hogy végre nem a környező házak szellőzőinél kell melegedniük, a gémek Victoria Beckham sznobságához hasonlóan nyújtogatják a nyakukat.

A park és a madárvilág legnagyobb sztárjai azonban nem ők, hanem a Vondel egyetlen gólyapárja. Ezt bizony ők is tudják és kegyetlenül ki is használják: hihetetlen, hogy néha milyen pózolás megy az út szélénél egy-egy kenyérdarabért. Közönség pedig szinte mindig akad, legalább egy kisgyerekes anyuka formájában.

A csatornákon is egyre inkább elő kerülnek a hajók, sokan mostanában durálják neki magukat a mini-jachtok mocsok-mentesítésének. Felemelő érzés lehet a téli bulik hazafele tartó részeg hadának bedobált sörösüveg maradékait összeszedni…

Apropó hajók! Kénytelen-kelletlen rá kell jönnöm, hogy sajnos újra bele kell kalkulálni az utam időtartamába a hidak fel-le emelgetését és a sorompó előtt töltött hossz-hosszú perceket. Nincs is jobb, mint a Vondel nyugati bejáratánál lévő híd tövében megállni, majd állórajtot venni a 90 fokos emelkedőn…

Ugyan pont erről a rettenet hídról nem találtam videót, a Youtube-on mindig akad egy-két finomság annak, aki bukik az emelkedő betontömeg látványára sípolós zenei aláfestéssel. Jó étvágyat!

A rúdugró

Nagy levegőt vett. Hosszan, lassan, elnyújtva sóhajtott.

Még egy nagy levegő… érezte, ahogy a tüdeje megtelik az életet jelentő oxigénnel. Érezte, ahogy egyre hevesebben ver a szíve. Félt, noha épp nyugtatni próbálta magát.

Egy kósza verejtékcsepp indult el a halántékánál, végigfutva az arcán, a nyakán, hogy a vállcsont lankáinál érjen célt.

Nagy levegő. A szív önálló életre kelt, a mellkas szűkös ketrece – olybá tűnik – már nem elég neki.

Megropogtatta a nyakát. Jobbra, majd balra.  Összedörzsölte a tenyerét, a könnyedén szálló fehér por befogta a ruháját.

Szilárdan állt a talajon. Kicsit játszott a lábujjaival, végigmozgatta mindet, szépen sorban, egyenként.

Még egy utolsó, nagy sóhaj. A nézőtér csöndes. Senki sem szól, senki sem pisszen. A feszültség az élet fotópapírjára merevítette a jelenetet.

Oda se figyelt a közönségre. Csak magára. A hevesen dobogó szívére, a rajthoz feszült lábizmaira, két fehér tenyerére. Lecsendesitette az elméjét. Ez a tizedmásodperc maga a világ. Maga az ősi meditáció, amikor minden a helyére kerül. Amikor tudja, hogy képes rá. Tudja, hogy felkészült és hogy el tudja érni a célt, amit kitűzött maga elé.

Készen van.

Még egyszer összedörzsölte a tenyereit, inkább babonából, mint szükségből. Megragadta a rudat. Elmosolyodott.

Nekilódult.

Egyre csak gyorsult, mígnem a megfelelő pillanatban elrúgta magát a talajtól. A teste könnyedén, kecsesen szállt a levegőbe. Minden izma összedolgozott a hajlékony rúddal, amely íjként feszítette őt a magasba.

Leverte a lécet. A vállalkozás megbukott.

Fájdalommal ért földet, hiszen nincsen szivacs, ami megtartsa. Ez a Való Élet arénája.

Nagyot esett.

Egyre nagyobbakat esik.

Szívlapát

– Tessék mondani, itten laknak még?

– Laknak, igen.

– Csak mert olyan elhanyagolt az egész… A postát hetek óta nem vette ki senki, a kertben pedig kezd elburjánzani a gaz. Csak tudja aggódtunk, nem tudtuk van-e itt még valaki… Meg olyan kár lenne azért a csodás rózsafáért, az eddigi gondozásnak köszönhetően olyan szépen növekedett, fejlődött… Most meg az enyészet és a gaz fogta közre és fenyegeti nap, mint nap… Pedig van, aki még mindig a csodájára jár ám!

– Igen, igen, én is tudom. Csak tudja… az ember nem szentelhet mindig elég időt a rózsáinak, Abból nem lehet megélni. Ha vihar közeleg, az embernek a viharral kell törődnie, nem a rózsáival…

– Értem. És elmúlt-é már a vihar?

– Nem, a vihar még csak most ér ide igazán. De úgy döntöttem, itt a rózsafa tövében fogom átvészelni. Ez a legpompásabb hely hozzá. A szomszédasszony ne tessen értem aggódni! Elég nagy a szívlapát. Befed mindkettőnket.

Nem fogunk megfulladni.

Végre csapj szét szívlapáttal
mindent amit összehordtál
mert holnaptól új szíved lesz
megnyílik egy újabb portál

30Y zenekar